A farsang napjai vízkereszttől húshagyó keddig állnak a naptárban. Sok érdekes, tájanként változó népszokás kapcsolódik hozzájuk. A két, szigorú böjti napokat is magába foglaló időszak, a karácsonyi és a húsvéti ünnepkör közé ékelődik be ez a vidámsággal, tréfálkozással teli pár hét.

Vízkereszttől, január hatodik napjától, Krisztusnak a Jordán folyóban történt megmerítkezésének ünnepétől az emberek már a tavaszt várják. A víz sok népi gyermekjátékban, népdalban az élet, a megtisztulás, az újjászületés jelképeként megtalálható.

Ez a nap az esztendő egyik ünnepekben legbővelkedőbb napja. Valamikor évkezdő nap volt, és Jézus születését is ekkor ünnepelte az egyház. E a napra esik a háromkirályok ünnepe. Ekkor emlékezett meg az egyház Krisztus megkereszteléséről, a kánai menyegzőről és Lázár feltámasztásáról. Az utóbbiak az újkorban már kimaradtak a vízkereszti liturgiából, más napokra kerültek át. János evangéliumában olvashatunk mindhárom eseményről. "A keleti egyház ősidőktől fogva Krisztus megkeresztelésének emlékeként ezen a napon szentelte a vizet. A középkor folyamán a vízszentelés a nyugati egyházban is elterjedt. E napon történt a tömjén szentelése is. E szentelésekből fejlődött ki a lakóházak megszentelése és megfüstölése vízkereszt tájékán. A háromkirályok, a házszentelés, a vízszentelés és még sok más egykori ünnepi alkalom együtt jelentkezett ezen a napon, és a régi kultuszok maradványai legtöbbször együtt, egymással összefonódva bukkannak fel a hagyományvilágban. Különösen így van ez a háromkirályok köszöntése és a régi házszentelő menetek, koledálások esetében."

A háromkirályozás, a három keleti bölcs király, Gáspár, Menyhért, Boldizsár történetének színjátékszerű előadása a középkori egyházi gyakorlatnak még része volt. Később más dramatikus játékokkal együtt kiszorult a templomból." A háromkirályozásnak, csillagozásnak, csillagjárásnak több formája volt a XIX. század végén. "Egyik típusa a színjátékszerű Heródes-játék, amely különösen a magyarországi németek körében volt kedvelt. Előfordult azonban színjátékszerűen előadott háromkirályos játék a magyarság körében is, különösen Szatmárban és Erdélyben."

Magyarország településein többnyire férfiak és fiúk háromkirályoztak. Karácsony és vízkereszt között (helyenként vízkeresztkor) a három főszereplő a bibliai történet királyait idéző jelmezben járt házról házra. "Egyikük kezében rugós szerkezetű csillag volt. A házban a háromkirályokról énekelve köszöntöttek, közben a csillagvivő ki-kiugrasztotta a rugós csillagot a házbeliek, különösen a gyerekek nagy örömére és csodálatára. Köszöntésükért pénzt vagy élelmet kaptak." Néhány helységben, Mogyoródon, Mezőkövesden és a kalocsai szállásokon nem férfiak, hanem lányok jártak háromkirályozni. "A kalocsai szállások háromkirályai leeresztett hajjal, tiszta fehér hímzett ruhában, fejükön csillagos papírsüvegekkel jártak köszönteni. Egyikük papírcsillagot forgatott a kezében. Több évszázados epikus énekük a háromkirályok bibliai történetét eleveníti meg (Bárth 1980b)."

A vízkereszthez kapcsolódik a házszentelés vagy koleda is, amely a XIX. század előtt feltehetőleg ország minden pontján liturgikus szokás volt. A gyakorlat sokféle változatot alakított ki. A pap néhány kísérővel végiglátogatta a falu házait. A bennük lakókkal elbeszélgetett, majd megáldotta a házat és az ott élőket. Ez az általános szokás tájanként kiegészült néhány mozzanattal.

A liturgikus vízszentelést legtöbb helyen vízkereszt vigíliáján a délutáni órákban végezték a templomban, de például a bukovinai Andrásfalván évente más-más gazda udvarán szentelt a pap vizet a falu népe számára. Sokféle baj elhárítására használták a szenteltvizet, ezért üvegekben és nagyobb edényekben hordták haza, hogy jusson egész évre. "A szenteltvízzel meghintették a házat, a melléképületeket és a szoba belsejét. Ez talán a papi házszentelés analógiájára történt, és esetenként azt helyettesítette. Még vízkereszt napján került a szenteltvízből a gyümölcsfák tövébe és néhol a szántóföldekre is."

A katolikus templomokban a vízkereszt utáni második vasárnap olvasták föl a kánai menyegző történetét. A csodás történetet János evangéliuma örökítette meg: Jézus borrá változtatta a vizet. A Kánai menyegző énekeként emlegetett hosszú epikus versezet Kájoni János XVII. századi kódexében bukkan fel. "A szegedi tájon énekes asszony énekelte halotti toron a Szent János áldásával együtt. Ugyanitt lakodalmi vacsora alatt is elénekelte a násznép. Elhangzott disznótorokban is. Az éneket a kánai menyegző ünnepén jellegzetes népi ájtatosság keretében adták elő (Manga 1946). Nagyfüged és Erk hevesi falukban a kánai menyegző vasárnapján valamilyen módos gazda nagy vacsorát és vendégfogadást rendezett. Erre meghívtak egy énekes asszonyt, aki szertartásosan előadta a kánai menyegző énekét. Közben ivásra, nótára, táncra buzdította a jelenlévőket. Az epikus ének ürügyén tulajdonképpen eljátszották a víz borrá változásának csodás történetét."

 Január 23.

Mária eljegyzése vagy menyegzője napja

Hagyományai időnként keveredik a kánai menyegző vasárnapjának szokásaival. "Mária menyegzőjének népi ájtatosságok formájában történő megünneplése különösen a Jászságban virágzott. Jászberényben ezen a napon a szentkúti templomban is volt ájtatosság. A ladányi jámbor asszonyok a XX. század elején ezen a napon az egyik Mária-tisztelő asszony házában gyülekeztek össze. A tisztaszobában körülültek egy fölékesített Mária-szobrot. Énekeltek, végezték a Mária-hét öröméről szóló ájtatosságot, majd istóriát olvastak a Szűzanya eljegyzéséről. Az ájtatosság után borral és frissen sült kaláccsal lakodalmat imitáló mulatságokat tartottak. Az idősebb asszonyok összefogóztak és Mária tiszteletére táncot jártak. "

 Február 2.

 Gyertyaszentelő boldogasszony napja, Szűz Mária tisztulásának és Jézus templomi bemutatásának ünnepe. "A szentelt gyertya, mint Krisztus jelképe, egyike a legrégibb szentelményeknek. Középkori előzmények után az újkorban is volt rá példa, hogy a városok és falvak nagyobb mennyiségű gyertyát vásároltak, ezt Gyertyaszentelő napján a pap megszentelte, majd kiosztották a hívek vagy legalábbis az elöljáróság között. A XX. század eleji magyar paraszti gyakorlatban inkább az volt a jellemző, hogy a gyertyát maguk a hívek vitték szenteltetni Gyertyaszentelő napján a nagymisére.

Valamikor szinte minden magyar katolikus parasztházban tartottak szentelt gyertyákat, amelyek színes szalagokkal díszítve és a szentképek mellett falra akasztva meghatározták a szobák összképét, hangulatát. A szentelt gyertya felhasználásának sokfélesége a szenteltvízével vetekszik. Végigkísérte az embert a születéstől a haláláig. Az újszülött mellett Gyertyaszentelő Boldogasszony napján szentelt gyertyát kellett égetni, hogy a gonoszok ne tudják kicserélni. Avatás idején a fiatalasszony gyertyával a kezében járta körül az oltárt. A haldokló kezébe égő szentelt gyertyát adtak, hogy az ördög ne tudjon rajta győzedelmeskedni." A népi gyermekjátékokban a tűz, akárcsak a víz gyakran előbukkan. "Tüzet viszek, lángot viszek…" A tüzet, akárcsak a vizet, elemi ereje teszi szentté.

 Február 3.

 Régen almaszentelés és a borszentelés napja is volt. Balázs-áldás kiszolgáltatásának napja. A szokást legismertebb nevén balázsolásnak hívják. "Szent Balázst régi időktől fogva úgy tisztelte a nép, mint a torokbajok csodálatos orvosát. Ezért Balázs napján a templomban a pap kiszolgáltatta a Balázs-áldást. Kereszt alakba állított két szentelt gyertyát tartott az áldásért elé járuló hívek, különösen a gyerekek torka köré. Népi fejlemény az az Apátfalván feljegyzett szokás, hogy akiket a templomban megbalázsolt a pap, megsimogatták az otthon maradottak nyakát. Ezáltal mintegy továbbadták az áldást és a torokfájás elleni védettséget. Ennek az ősi hitnek állít emléket betegségében fohászkodván nagy költőnk, Babits Mihály:

 Balázsolás

 " Szépen könyörgök, segíts rajtam, szent Balázs!

Gyermekkoromban két fehér

gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon

s úgy néztem a gyertyák közül,

mint két ág közt kinéző ijedt őzike.

Tél közepén, Balázs-napon

szemem pislogva csüggött az öreg papon

aki hozzád imádkozott

fölémhajolva, ahogy ott térdeltem az

oltár előtt, kegyes szokás

szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én

s ő se jól értett…."

A szöveg idézetei - a versrészlet kivételével - a Magyar néprajz c. könyvsorozatból származnak.